Március 15-i túra

Március elején történelemtanárunk, Szőke Csaba megkérdezte, hogy lenne-e kedvünk részt venni egy túrán március 15-én, az 1848-49-es szabadságharc emlékére. Egy 1849 méter magas hegyre mennénk fel Fekete Lajos tanár úrral, néhány barátjával, Ian Rice lektor úrral. Osztálytársammal együtt örömmel fogadtuk a meghívást, mert mindketten szeretjük a kihívásokat, a természetet, és régi vágyam volt már kiutazni Erdélybe.

Egy nehéz hajnali ébredés után fél ötkor indultunk Sarkadról, és egy bő három órás kocsiút után megérkeztünk a hegyek közé.

Kellemes, tiszta levegő fogadott. Kissé hideg volt, és a táj is szórtan havas, de ez nem gátolt, felvettük a felszerelésünket, és helyi kutyák kíséretében megindultunk felfelé. Nagyon szép volt a táj, kis hegyi házak, oldalunkon az erdő. Az utunk az Aranyos patak folyása, és vízesései mellett vezetett, amiből nyugodtan ihattunk is, ha kedvünk támadt. Feljebb érve már havasabb volt a táj, a járás is nehezebb benne, de a panoráma kárpótolt mindenért. Ilyen magasságból már gyönyörűen lehetett látni a környező fenyőerdő borította, hófödte hegycsúcsokat, és az alul elterülő völgyet. Tovább haladva elkezdett esni a hó, ami később igen megerősödött, és még erős szél is társult hozzá. Nehezítette a dolgunkat az egyre inkább emelkedő hegyoldal is. Feljebb volt olyan hely, ahol egy darabon olyan meredek volt a hegyoldal, hogy a szinte térdig érő hóban csúszkáltunk vissza, még olyan is akadt, ahol négykézláb tudtunk csak feljebb kapaszkodni. A hegygerincen már nagyon leszűkült a látótávolság a hóvihar miatt, így csak a hóból előkandikáló, útjelző oszlopokat követve bandukoltunk a végtelen, üres fehérségben, nem tudván, hogy milyen távol vagyunk még a csúcstól. Több órás gyaloglás után hamarosan felértünk a csúcskőhöz, és ugyan nem sokat láthattunk a panorámából a vihar miatt, de az érzés, hogy ott állunk a csúcson, ilyen magasságban a földek felett, mégis felemelő, megfoghatatlan érzés. Lejjebb érve kitisztult az idő, és volt még bőven időnk gyönyörködni a végtelen Bihari-hegységben, megpillantani az ezernyi hegyormot, alig pár méterre állva a felhők alatt.

Fáradtan utaztunk vissza, azért sokat beszélgetve, viccelődve. Majdnem kilenc órára értünk haza, kimerülten, sajgó izmokkal, de mégis úgy gondolom, hogy otthon mindenki elégedetten rogyott le az ágyába, és nem fogja egyhamar elfelejteni ezt az élményt. Ahogy a mondás tartja: ha az ember felmegy a hegyre, más emberként jön le onnan.

Vadas László